Számunkra teljesen természetes mozdulat, hogy a tányérunkon illatozó sonka
felszeleteléséhez kivesszük a késtartóból a kedvenc konyhai késünket és már szeletelünk is.
A karácsonyfánk faragásához egy másik, erősebb kialakítású kést/fűrészt kapunk elő, míg a
kisebb szereléseinkhez (vagy akár nagyobbakhoz is) máris ugrik a kézbe kedvenc „svájci
bicskánk” vagy éppen multiszerszámunk.
Őskőkori (paleolitikum) elődeink nem voltak ilyen szerencsés helyzetben. Akkor még nem
működött a www.kesbaratok.hu webshop és nem tudtak 24 órán belüli kiszállítással
megrendelni a barlangjukhoz legközelebb eső rókalyukba egy remek kést, bicskát,
multiszerszámot.
Máshonnan kellett „pattintaniuk” maguknak egyet. És meg is tették. Gondolhatjuk, mekkora
volt az öröm, amikor véletlenül – az addig a nyulak dobálására rendszeresített - kövüket egy
sziklás területen elejtették és az éles szélű „Ős-Benchmade-dé” változott. Innen aztán az
evolúció megállíthatatlanul száguldott előre.
Kovakő, obszidián volt az akkori M390 és VG-10. Ezek az „őskések” mai szemmel is igen
élesek voltak, de ridegek is. Hamar törtek a „nem szakszerű felhasználás” eredményeként.
De felbecsülhetetlen érték lehetett egy akkori közösség számára.
Kicsit előre ugrunk az időben és mondjuk i.e. 2859 táján már azt látjuk, hogy az akkori
vadászok, harcosok kezében lényegesen komolyabb, szép fényes szúró-vágó eszközök
csillannak meg. A bronz kardok szerintem az akkori késtalikon tuti menőek voltak. Biztosan
azt a „feltalálót” is kitüntette az akkori vezetés, aki rájött, hogy a mocsárvasérc (gyepvasérc)
bevonásával a projektbe, sokkal tartósabb, szívósabb vágóeszközöket lehet készíteni.
Csodálatos magyar nyelvünk őrzi is a hazánk területén először fellelt és használatba vett
vasérc helyét. Ma Vas vármegyeként említhetjük.
Az 1800-as években szintet lépett a termelés az ipari forradalomnak köszönhetően. Egyre
könnyebben és nagyobb tételben tudtunk - jó minőségű - acélt előállítani.
Ekkoriban indult hódító útjára a rozsdamentes acél (inox) is. Az ilyen acélból készített kések,
pengék már nem igényeltek akkora ápolást, mint szénacél elődeik. El is terjedtek pikk-pakk.
Én speciel inkább szénacél párti vagyok. Abban valahogy jobban érzem a penge
szakralitását, ősi erejét.
Napjainkban – a korai ember számára – szinte felfoghatatlan minőségű acélokat tudunk
„tervezni-gyártani”. Ezekkel – a nélkül, hogy újra kellene élezni – már több ős-disznótort is
végig lehetett volna henteskedni.
Most már külön acélunk van a vadászkések számára, külön acél a zsebkéseinknek vagy
éppen a konyhakések gyártásához.
Nálam okosabb emberek megfogalmazták, hogy a mai bicskák, zsebkések a korábban
oldalunkon büszkén viselt kardjaink rövidített leszármazottai. És ahogy akkor azokat, mai
szépségeinket, féltve vigyázott darabjainkat is büszkén mutatjuk a hozzánk hasonló
éltársaknak.
Késbarátok.hu – Élen járunk